Ha egy együttes ilyen nevet választ magának, akkor a Humbug albumcím már nem is tűnik annyira elrugaszkodottnak – ellenben voltak, akik már a megjelenés előtt azt hajtogatták, hogy „Miezmár?!!” 2 szünet elteltével 2009 augusztusában megjelent a sheffieldi együttes harmadik stúdióalbuma. Direkt nem mondtam, hogy sorrendben harmadik, ugyanis a frontember, Alex Turner és jó barátja, Miles Kane a The Last Shadow Puppets néven futó projektjükkel 2008 egyik leginnovatívabb albumát tették le a képzeletbeli asztalra.
Az első két albumról most nem is szeretnék írni, a közönség és a kritika egyöntetűen pozitív visszajelzéseket adott. Teltházas koncertek és Favourite Worst Nightmare olyan gyorsan fogyott a szigetországban, amire a Beatles óta nem volt példa…
A Humbug munkálataira a fiúk Josh Homme-mal (Kyuss, Queens of the Stone Age, Eagles of Death Metal), a stoner rock legnagyobb alakjával és James Ford-dal (TLSP producer/dobos) szerződtek.
Az első single a Crying Lightning volt. A netes visszhangok alapján vegyes fogadtatással. Egyesek szerint ez az eddigi legszarabb AM szám. Nekem bejött az új hangulatot sugárzó hangzásvilág (de szépen kifejtettem…).
Az albumon első meghallgatásra bizony jó pár kifogásolható momentum van. Azonban minél többször rakjuk be a lemezlejátszónkba a CD-t, annál inkább magával ragad, beszippant a Humbug. Fölfedezhetjük az új koncepció szépségeit. A My Propellert az első öt hallgatásnál továbbléptettem, de most az egyik kedvencem. Talán a Dangerous Animals az egyetlen olyan dal, ami még mindig nem jön be. A Secret Door slágeres, koncerten együtt énekelős szám – sokadik hallgatásra a végén hallható kórus már egyáltalán nem is nyálas (: Matt Helders jó munkásember módjára püföli a dobokat és Nick O’Malley hibátlanul pengeti a basszusgitárt – majdnem az egész albumon magával sodor a ritmusszekció. A Potion Approaching talán a legjobb jelző az angol „badass”, Josh Homme hatása nagyon erős. A Fire and the Thud egy korábbi számuk továbbvitele: nagyon lágyan kezdődik, és amikor már azt hinnék, hogy egy lagymatag altatódal lenne, akkor kiderül, hogy ez azért mégiscsak egy rock album vagy mi a pék. A külföldi sajtó a Cornerstone-t nevezi ki az album csúcspontjának. A szövege és a balladisztikus szerkezete miatt. Biztos igazuk van, nekem annyira még nem álnak össze a komplexebb angol dalszövegek egységes egésszé… A Dance Little Liar a személyes kedvencem. Amikor először hallottam az ütemét, libabőrös lettem. A kezdés meg olyan, mintha valami barlangban mennénk és a víz csepegését hallanánk. Egy metálos ismerősöm szavát használva: ez a szám „horzsol” leginkább (: Sokak szerint a Pretty Visitors hasonlít leginkább a korábbi AM munkákra – felidézve azt a sodró, energikus lendületet, ami a ebben 10 számban (35 perc) kevéssé hangsúlyos. És e szempontból a leginkább eltérő az album a korábbiakhoz képest. Eltűnt a társadalmat és az embereket kigúnyoló fiatalos hév, helyette egy megfontoltabb, érettebb és talán inkább befelé forduló, sötétebb hangulatú munkával rukkolt ki a tinédzserkorból lassan felnőttekké avanzsáló angol négyes. Teljesen érthető az az álláspont, hogy ez teljesen más, mint amit megszokhattunk. Viszont ha mondjuk a Whatever People Think That’s What I’m Not-ra vagy a Favourite Worst Nightmare-re hasonlított volna a harmadik stúdióalbum, akkor egy újabb rókabőr lett volna, biztos sikerért cserébe. Abba meg bele se merek gondolni, hogy milyen lenne az AM, ha átálltak volna szinti-rock-ra, mint ahogy a Killers, vagy akár Alex Kapranos is tette majdnem végig a Tonight során.
A Humbug nem első hallgatásra bontakozik, ki. De nem is másodikra. Úgy gondolom, hogy az Arctic Monkeys már nincs abban a kényszerben, hogy első hallgatásra is a mindenki által könnyen befogadható slágereket gyártson –már bebizonyították, hogy tudnak olyat. Ők már a következő szintet választották. Aki veszi a fáradtságot és időt, felejthetetlen élményben lesz része és gyűjteménye egyik büszkesége lesz, az eredeti, papírtokba csomagolt CD.
Értékelés: 4,5/5
No comments:
Post a Comment